2008 - Hajba Antal

Örökös nevelő

Az Atomerőmű Sportegyesület 1979 óta tesz Paks városának egészségéért, fittségének megőrzéséért. 2007 óta Örökös Tag és Örökös Bajnok címeket adományoz a klubért sokat tevő, elismert sportolók, sportvezetők részére. Ebben a rovatban időről időre bemutatkozik egy-egy ilyen egyéniség, ám aki kíváncsi a teljes interjúra, életrajzra, annak érdemes ellátogatnia a www.ase.hu oldalra.

Hajba Antal kenus világbajnok, akit a legtöbben Tónióként ismernek, 2008-ban lett az ASE Örökös Tagja. Paksra a kajak-kenu eredményeit meghatározó szakember 1982-ben, tősgyökeres budapestiként költözött, ahogy fogalmaz, őt nem a gólya hozta ide.

-          A fővárosból Paksra költözve gondolom elég nagyot fordult az életed.

-          Óriási nagy váltás volt. Elmúltam negyven, és azt mondtam, hogy akkor is megcsinálom. Amikor a Honvédban dolgoztam, sokszor megkaptam, hogy könnyű ott nekem, a katonák között.  Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy csak a kihívás miatt jöttem el Budapestről, mert volt benne egy jó adag magánéleti ok is, de végül itt kötöttem ki és itt is ragadtam.

-          Miért éppen Paks?

-          Nekem a Duna a világ teteje, nem költöznék el mellőle. Egyébként 1958-ban jártam itt először, egy vízitúrán Pakson kötöttünk ki, a fenti csónakház környékén. Akkor még kis falu volt, bementünk, hogy vegyünk valami ennivalót, de nem találtunk semmit. Inkább átmentünk a túloldalra, Dunaszentbenedekre, ott több ellátás, infrastruktúra volt, mint Pakson, szóval az első benyomás nem volt jó. Aztán, már edzőként Százhalombattára, a meleg vízhez jártunk evezni, és ott mondja egy srác, hogy Paksra megy edzőnek. Kérdezem tőle, hogy van ott szakosztály? Akkor tegyen engem is oda.

-          Együtt jöttetek?

-          Ő nem, nem lett gyüttment. Én sem, mert én gyüttem, de nem mentem. Én választottam ezt a várost, nem a gólya dobott le. Mesélte egyszer nekem egy okos ember, hogy ahhoz, hogy te szakosztályt tudj csinálni, kell a hátad mögé egy nagy testvér. És itt ez az erőmű volt. Beszéltem valami potentáttal, hogy jönnék ide edzőnek, mire kérdezte, hogy milyen kalandvágyból? Én meg mondom, hogy szeretek kisgyerekekkel foglakozni és fel akarok építeni egy szakosztályt, úgy látom, itt van rá lehetőség, támogatják a sportot. Kérdeztem tőle, hogy ő mit sportolt, mire mondja, hogy hátvéd volt. Na, erre inkább nem mondtam semmit! Azért is vonzott Paks, mert akkor nem volt foci. Ők sem akarták elhinni, hogy Paksra akarok jönni edzősködni. Polenszky Géza jó haverom volt, egy csepeli srác, Baján volt edző, ő mondta, hogy ez nem nekem való, kis falat ez nagyon. Mondtam neki, hogy én itt dolgozni akarok, kihívásnak tekintettem.

-          Ezután már simán ment minden?

-          1982-ben felvettek, akkor a Pónya volt a főnök az erőműben, aki úgy támogatta a sportokat, hogy az számomra is meglepő volt. 17 darab hajó volt lent a csónakházban. A hírre, hogy egy mesteredző került a városba, egyre többen lettek és kevés lett a hajó.

-          Gyorsan terjedt a hír.

-          Az nekem teljesen új volt, hogy ha jó idő volt, akkor az egyik gyerek szólt a másodiknak, harmadiknak, hogy lesz ám edzés, gyertek le! A gyerekek máshogy gondolkoztak, mint Budapesten, és a szülők is nagyon meg tudtak lepni. Mondja például egy nagymama, hogy lehoztam a kisunokámat, mondja meg, hogy tehetséges-e vagy sem! Mondom neki, ha egy évig, kettőig idejár a kisunokája, akkor megmondom. Mondja erre, hogy neki nincs ideje. Ugyanez történt velem, mikor Indiában voltam. Sorba állítottak elém pár nyüzüge, életében húst nem evő, vékony kis gyereket, hogy mondjam meg, hogy melyik a kajakos, melyik a kenus, melyik a jobbos, melyik a balos. Nem megy, el kell kezdeni, akkor fog kialakulni. Szép kihívás volt.

-          Hogy fogadtak a városban? Furcsán néztek, hogy vajon ez mit akar, miért akar idejönni edzősködni?

-          Az elején nem nagyon tudtak hova tenni, de volt nekem egy csodaszerem: elvittem túrázni a csapatot. A Rábára mentünk, összetörtünk két hajót, volt borulás, úszás, minden, elég erős volt elsőre.

-          Gyors folyó a Rába.

-          Gyors, de azok az emberek, akik ott fölborultak, úsztak, a mai napig lejárnak túrázni. És az ő gyerekeik jöttek le a csónakházba. Nagyon szerettem túrázni én is, habár ma már nem tudok elmenni, megöregedtem. Talán a nagyapámtól jött az egész, erdész volt. Ő is természetkedvelő volt, meg én is.

-          A paksi életet a budapesti pezsgés után könnyű volt megszokni?

-          Ellenkezőleg, nagyon nehéz. Nem dicsekszem vele, de ahogyan én éltem, azt nem lehetett folytatni, váltanom kellett. Le kellett nyugodni, és ebben Paks segített. Nagyon szépen alakultak aztán a dolgok, bárki lejöhetett a csónakházba, bárkivel elbeszélgettem. Azt mondja nekem egyszer a Tuncsik, ő az első Európa-bajnok judós: ha rám hallgatsz, koma, tartasz egy szülői értekezletet.

-          Első szülői?

-          Nyakkendőt kötöttem, felvettem az olimpiai szerelést, mert nem volt más ruhám. Beléptem a szülők közé- kezét csókolom, jó napot kívánok-, a bemutatkozás után az elmondtam, hogy én nem akarok a gyerekekből világbajnokot csinálni, én azt szeretném, ha itt Pakson sok egészséges ember lenne. És nyertem. A szülői féltés itt nagyobb, mint Budapesten. Ott egy 10-12 éves gyereket elengednek egyedül Kőbányára, itt nem engedik el Szekszárdra.

-          Egyedül jöttél ide, ugye?

-          Igen, de hónapokon belül feleségül vettem Gyöngyikét. Ő Orosházán volt tanítónő, neki is új volt a város. Rendbe tett engem, és azóta is rendben tart, kicsit jár a szám otthon, de ez így van jól.

-          Tehát mindketten újak voltatok a városban.

-          Németh Imre nevű úriember megírta Paks monográfiáját. Első dolgom volt, hogy végigolvastam. Ha én itt lakom, akkor ezeket tudni kell. Én elhatároztam, hogy itt fogok élni. Pakson még mindig azt hiányolom, hogy nem elég városias. 25-30 haverom biztosan van itt, és ha véletlenül azt mondom, hogy lemegyek a faluba, akkor kapok a pofámra.

-          De szeretsz itt?

-          Nagyon. Már az elején is tetszett, az első években kaptam egy-két seggberúgást, pofont, de ez vele járt. Ahogy lent voltam a Dunán, ott kezdődtek az igazi, jó barátságok.